Parázs a kunyhóban

Egy idős asszony lépett elő a legközelebbi kunyhó alacsony ajtajából, s csendes intéssel beljebb hívta őket. Borda nem teketóriázott: óvatosan a szomszédos nádtetős szekérszín árnyékába kormányozta a lovakat, nehogy a túlsó partról bárki kiszúrja a körvonalaikat.
– Befelé – mormolta Borda szorosan Mirella mögött, éber tekintettel kémlelve a sötét vízfelszínt. – Nem vagyunk még biztonságban.
Mirella bólintott. Sietős léptekkel lépte át a nyirkos küszöböt, s szorosan maga köré fonta átázott kendőjét. Odabent a kemence sárgás parazsa vetett halvány fényt a sárfalakra. A kunyhó lakói közelebb húzódtak a zugokhoz, meleg, de feszültséggel teli hallgatásba burkolózva.
– A csaplár hamar rájön az átverésre – suttogta Mirella, miközben elfogadta a felékínált gőzölgő gyógyteát. – Ha meglátja a színezett vizet az elixír helyén, dühében a hajdúkat küldi utánunk.
– Figyelem a vízi utat – felelte Borda röviden. Léptei zajtalanok voltak, ahogy a gerendás ablakréshez húzódott, s kezét felkészülten a fejszéje nyelén tartotta.
Az idős asszony halkan közbeszólt:
– Éjjel a hajdúk félnek a gázlótól. De pirkadatkor átkelnek.
Mirella komoran bólintott.
– Akkor kevés az időnk. Napkelte előtt továbbindulunk a hegyek felé.