Menedék a csűrben

A kendős anyóka reszkető kézzel vette át a puha gyapjúkelmét és a gyógyfüvekből főzött, gondosan lezárt tégelyeket. Hálálkodó suttogása szinte elvegyült az éjszakai szél neszével, szemeiben a megkönnyebbülés könnye csillogott. Mirella meleg mosollyal, egyetlen barátságos intéssel intette csendre az asszonyt, jelezve, hogy a köszönet ráér akkor is, ha a tiszttartó kapzsi emberei már messze járnak. Természetesen egyetlen rézgarast sem fogadott el a csomagért; jól tudta, hogy a zsellértelep szélén minden falat kenyérnek és meleg ruhának életmentő értéke van.
Borda hirtelen megfeszítette izmait, füleit hátracsapva fordult a sötét sikátor irányába. Halk, szinte alig hallható mrengetéssel jelezte, hogy a távoli dűlőút felől léptek zaja közelít. Bár az őrség lámpásainak sárgás fénye még nem derengett a kerítések felett, az éber állat ösztönei sosem csapták be őket.
Mirella gyors, gyakorlott mozdulattal csúsztatta vissza a rejtekhely deszkáját, majd gyengéden a sikátor sötétje felé terelte az idős asszonyt. Miután a kendős alak nesztelenül eltűnt a düledező házak között, Mirella megragadta a gyeplőt. Borda nesztelen kíséretében a kordét a szomszédos, omladozó szekérszín mélyére kormányozta, ahol a sűrű árnyékok végleg elnyelték a kocsi körvonalait.