Kísértetek a szekérszínben

A szekérszín korhadt gerendái között fojtogató porszag terjengett, de a sötétség tökéletes álcát biztosított. Mirella megnyugtatóan végigsimította Borda selymes, fekete szőrét, jelezve a hűséges ebnek, hogy egyelőre maradjon veszteg. A dűlőút felől érkező nehéz csizmák zaja egyre hangosabbá vált, s hamarosan két imbolygó lámpás fénye vetült a szemközti sárfalra. A tiszttartó emberei voltak azok, vörös orral és nehézkes, borízű beszéddel panaszolva a fagyos éjszakát.
– Mondom én, komám, hogy a macska sem jár erre ilyenkor, nemhogy a vándorok – dörmögte a köpcösebb őr, miközben pont a düledező szekérszín felé fordította a lámpáját. A sárga fénycsóva éppen csak elkerülte a kordé kerekét, de a gyanakvó őr megtorpant. – Várj csak... mintha mozdult volna ott valami.
Mirella szája sarkában huncut mosoly derengett. Nem esett kétségbe; az ilyen együgyű bakák kijátszása mindig is a kedvenc szórakozásai közé tartozott. Gyorsan a zsebébe nyúlt, ahonnan előhalászott egy apró, üreges agyagsípot – egy olyan játékszert, amit a vásárokban szokott osztogatni a pulyáknak. Az ajkához emelte, s a torkából kicsúszó, rekedtes huhogással vegyítve olyan kísérteties, huhogó bagolyhangot hallatott, amelytől még a szekérszín pókhálói is megremegtek.
Borda eközben vészjósló, mélyről jövő morgással festette alá a színjátékot, mintha maga az alvilág kapuja nyílt volna meg a korhadt deszkák mögött. A két őr egyszerre ugrott hátra, a lámpásaik vadul imbolyogtak a sötétben.
– Szent Gellértre, ez a hely elátkozott! – kiáltott fel a köpcös, s már fordult is sarkon, magára hagyva a társát, aki nem akart lemaradni a hirtelen támadt versenyfutásban. A lépteik zaja gyorsan elenyészett a falu irányába. Mirella halkan felkuncogott, elrakta a sípot, és megveregette Borda oldalát. Úgy tűnt, az éjszaka hátralévő része végre békésebbnek ígérkezik.