A kertek alján

A köves, kanyargós kerülőúton a kordé zötyögése alig csapott zajt, a mohás talaj meg a bokrok sűrűje tökéletesen elnyelte a kerekek halk kattogását. Mirella elégedetten mosolyodott meg a sötétben: az uraság hajdúi bizonyára a főúti kapunál pöffeszkednek a meleg tábortűz mellett, mit sem sejtve arról, hogy a csempészáru épp a hátuk mögött surran be a faluba.
Borda nesztelenül ügetett a kerekek mellett, orra a földet súrolta, ahogy a zsellértelep felől szálló füst és a nedves szalma szagát kutatta. A kertek aljában hamarosan kirajzolódott a kiszemelt öreg pajta sötét körvonala. A korhadt deszkakerítés mögött egy kuporgó, kendős alak várakozott türelmetlenül, aki már napok óta leste a vándorárus érkezését.
Mirella egyetlen gyengéd intéssel megállította a lovat a hatalmas szénakazal árnyékában. Könnyed mozdulattal ugrott le a bakról, miközben Borda máris felvette a védelmező posztját a kerítésrésnél, éber tekintettel kémlelve a sötét dűlőt.
– No, Öreganyám, megjöttünk, s még a tiszttartó úr pimasz vizslái sem szagoltak kiszagolni bennünket – suttogta Mirella meleg, évődő hangon, miközben benyúlt a szekér alsó, rejtett rekeszébe. A zsellérsor ezen a védett zugon keresztül végre hozzájuthatott a szükséges gyógyírekhez és kelmékhez, még mielőtt a kapzsi vámszedők rátennék a kezüket.