A völgyperemi elágazás

Az emelkedő tetején a fák koronája kissé megritkult, s a felhők mögül kibukkanó bágyadt holdfény végre utat talált a sűrű gallyak között. Mirella óvatosan meghúzta a gyeplőt, hogy egy pillanatnyi pihenőt engedjen a ziháló paripának. Borda visszalépett a bak mellé, szőre még mindig borzolódott az éjszaka hűvös neszeitől, de éber, fekete tekintetét már a lent elterülő völgyre szegezte.
Odalenn, a domboldal aljában pislákoló apró tüzek mutatták a zsellértelep szélső kunyhóit. A széllel a korom és a nedves szalma jellegzetes szaga keveredett, jelezve, hogy a falu lakói még a sötétben is a másnapi megélhetésért küzdenek. Mirella halk szavakkal törte meg a csendet, miközben szorosabbra húzta vállán a köpenyt.
– Megvagyunk, Borda – suttogta feszülten, de megkönnyebbülten. – Lent már várnak bennünket.
A kutya fojtott horkantással válaszolt, nem tévesztve szem elől a sötét erdei utat. Az ösvény itt kétfelé ágazott: a szélesebb csapás egyenesen a falu főutcájába vezetett, míg a sziklás mellékút a domb peremén megkerülte a házakat, biztosítva a szekér láthatatlanságát.
Mirella nem habozott, a gyeplőt a sziklás ösvény felé fordította. A kordé halkan gördült tovább a puhább, mohás talajon, maga mögött hagyva az éjszakai rengeteget.