Mécsesfény a bükkösben

A szekér vasalt kerekei halk nyikorgással gördültek be a sűrűbb erdei lombkorona alá. Mirella lazán fogta a gyeplőt, hagyva, hogy a tapasztalt hátas maga válassza ki a legbiztonságosabb nyomvonalat a földből kiálló, mohos gyökerek között. Borda pár lépéssel előttük haladt, fekete orra ritmikusan bökdöste a nyirkos avart, miközben hegyes fülét a szél halk suttogására élesítette.
Az éjszakai erdő megszokott neszei – egy-egy távoli bagolyhúttatás és a fák ágainak puha zizegése – lassan teljesen felváltották a gázló csobogását. A tölgyfa árnyékában végzett ellenőrzés után Mirella válláról végképp lekerült a teher: a finom, száraz posztó bántatlanul pihent a dupla fenékben, márpedig az ilyen jóféle portékáért a határmenti vásárban szép ezüstöket fizetnek majd a didergő zselléreknek.
Ahogy egy élesebb kanyarhoz értek a kapaszkodón, Borda hirtelen megtorpant. Nem veszélyt jelző hördüléssel tette, csupán kíváncsian megemelt fejjel figyelte az út szélét. Egy kidőlt bükkfa törzsén apró, hunyorgó sárga fény villant fel – nem őrtűz volt az, csupán egy eltévedt vándor által ottfelejtett, lassan hunyó olajmécses szikrája.
Mirella halk csettintéssel biztatta a lovat, miközben mosolyogva elhaladtak a csonk mellett. A kordé magabiztosan döcögött tovább a meredekebb szakaszon, bevéve magát a szinte teljesen sötét rengetegbe.