Meleg pára a kőcsarnokban

A nyirkos, szűkülő járatban a sziklák falán csepegő víz halk, ütemes neszezése kísérte a lépteiket. Ahogy mélyebbre ereszkedtek a sötétségben, a hűvös huzatot lassan felváltotta valami fülledt, földszagú melegség. Borda néha megtorpant, és széles vállával a nyers kőfalnak támaszkodva hallgatózott, de csak a saját ziháló lélegzetük visszhangzott a mélyben.
– Még mindig jobb ez a poros kőfolyosó, mint az a feneketlen szakadék – motyogta Bandi halk, szaggatott hangon, miközben óvatosan lépkedett a mohás, csúszós köveken, ügyelve rá, hogy véletlenül se maradjon le a többiektől.
Az idős asszony szorosan magához ölelte a mágikus térképet. Az aranyló fénysugarak nem csupán az utat mutatták, hanem furcsa, mozgó árnyakat vetítettek a göröngyös falakra. Néhány percnyi lejtőzés után a járat hirtelen kinyílt, s egy apró, természetes sziklakamrába torkollott. A terem közepén egy régi, kőből faragott medence állott, amelyből kristálytiszta, gőzölgő víz csordult ki, keskeny erecskeként futva tovább a sziklafal egy sötét nyílása felé.
A térkép fénye közvetlenül a medence szélére vetült, ahol egy apró, faragott jel csillant meg. Borda gyanakodva lépett közelebb, miközben Bandi riadtan pillantott az idős asszonyra, várva a mágikus útmutatást.