A rögösebb csapás

Borda lépett előre legelőször a villás elágazásnál, széles vállával óvatosan kémlelve a sötétséget. A bal oldali járatból enyhe, nyirkos lehelet áradt, s a falakon régi bányászok durva vágásai látszódtak. A jobb oldali ág viszont gyanúsan simára csiszolt kőlapokkal folytatódott, és a mélyéből halk, szinte alig hallható pattogás szűrődött ki.
– Ez a jobb oldali túlságosan is rendezettnek tűnik – morogta Borda, s hüvelykujjával a szablyája markolatát piszkálta. – Ahol a szikla ilyen sima, ott emberi kéz járt... vagy valami sokkal cifrább szerkezet.
Az idős asszony nem szólalt meg, csupán közelebb emelte a félhomályban szikrázó mágikus térképet. Az aranyló fénynyáb nem habozott sokáig: az apró fénypontok határozottan a bal oldali, nyers sziklafalú vájat felé fordultak, és a vizes aljzaton csillogó nyomot hagytak maguk után.
Bandi mélyet sóhajtott, végre kiverve a fejéből a tátongó szakadék emlékét, és kíváncsian hajolt a fénycsík fölé.
– Úgy látszik, a rögösebb út a biztonságosabb – mondta halk, könnyed mosollyal, majd tisztelettudóan előreengedte a térképet tartó idős asszonyt.
A csapat így a bal oldali járatot választotta. Ahogy beléptek a szűkülő, hűvös vájatba, a mágikus ragyogás bevilágította az elfeledett falakat, melyeken moha borította régi minták derengettek. A szurdok veszélyei lassan elmaradtak a hátuk mögött, miközben az ösvény egyenletesen lefelé kezdett lejteni.