A falhoz simulva

Bandi mély lélegzetet vett, mielőtt a falhoz szorította volna a hátát. A hideg kőfal durva felülete szinte belemarott a ruhájába, ahogy lassan araszolva követte a többieket. Lent a mélységben vészjósló sötétség tátongott, de ő mereven az előtte lépkedő idős asszony hátára szegezte a tekintetét. A gyomra görcsbe rándult minden egyes lépésnél.
– Ne nézz le, Bandi, csak a sziklára figyelj! – mormogta Borda fojtott hangon, miközben óvatosan kanyarodott a párkány legkeskenyebb fordulójánál. A kőlapok alattuk vészjóslóan megcsikordultak, de szerencsére szilárdan tartották a súlyukat.
Az idős asszony reszkető kézzel tartotta a mágikus térképet. Az aranyló fénysugár most egy apró kiszögellésre vetült a szakadék túloldalán, ahol a veszélyes párkány végül egy tágasabb, boltíves átjáróban végződött. A fénypászma biztos mankóként mutatta az utat a vaksötét mélység felett.
– Már majdnem ott vagyunk – suttogta az idős asszony. A hangja elcsuklott a feszültségtől, mégis elszántan tette egyik lábát a másik után.
Bandi utolsóként érte el a szilárd talajt a túlsó oldalon. Ahogy mindkét talpa végre széles kőlapra nehezedett, megtámaszkodott a térdén, és megkönnyebbülten szívta be a hűvös levegőt. Borda bólintott, miközben a fénysugár a csarnok újabb részletét tárta fel: a párkány végén a járat kétfelé ágazott a hegy mélyén.