A sötétség szirtje

A sziklaerkély peremére lépve a vándorok alatt tátongó mélység terült el. A hegy gyomrában húzódó szurdok feneketlennek tűnt, ahonnan csak a kőfalak közt elhaló, hűs fuvallat csapott fel feléjük. Az idős asszony által tartott térképből kilövellő aranyló fénypászmák azonban nem a semmibe vesztek, hanem kirajzoltak egy keskeny, alig tenyérnyi kőpárkányt, amely a szakadék fala mentén kanyargott a szemközti homály felé.
Bandi óvatosan kinyújtotta a nyakát, majd gyorsan visszalépett egy fél lépést, ahogy megpillantotta a szédítő mélységet.
– No, hát ez aztán a pompás kis sétaút! – dünnyögte elvékonyodott hangon, miközben az erkély szilárd sziklájába kapaszkodott. – Remélem, a térkép rajzolója nem felejtett el szárnyakat is mellékelni hozzánk.
Borda a peremhez guggolt, és alaposan megvizsgálta a fény által bevilágított szakaszt. A csiszolt kőlapok itt is folytatódtak, szorosan illeszkedve a szurdok fala mentén, mintha valaha mesteremberek sora faragta volna ki az útvesztő ezen részét. A harcos meglökte az első lapot a csizmája orrával; a kő szilárdan, megingathatatlanul állta a nyomást.
– Át lehet jutni – állapította meg Borda szűkszavúan, majd felállt, és a sziklafal felé fordulva megtette az első óvatos lépést a keskeny párkányon. – Csak a falra figyeljetek, ne a mélységre.
Az idős asszony szorosan Borda mögé lépett, a térkép fényeit maguk előtt tartva, hogy minden egyes biztonságos lépést tisztán láthassanak a sötétségben.