Hűs huzat a lépcső alján

A hűs huzat üdítően simogatta meg a fáradt vándorok arcát, végleg kimosva tüdejükből a fojtogató, édeskés gőzt. Ahogy a lefelé tartó lépcsőfokok elsimultak, a nyers sziklát felváltotta a tükörsimára csiszolt, sötét kőlapok sora. A tér tágasabbá vált, a léptek zaja pedig halkan visszhangzott a láthatatlan falak között.
Bandi megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és büszkén kihúzta magát.
– Látjátok? Mondtam én, hogy átjutunk! A végén még igazi felfedező válik belőlem – jelentette ki halvány mosollyal, miközben megtörölte az izzadt homlokát.
Borda nem lankadó figyelemmel pásztázta a homályba vesző teret. Fegyverét készenlétben tartotta, miközben csizmája orrával megkocogtatta az egyik kőlapot. A kő nem kongott, szilárdan feküdt az aljzaton, ám a csiszolt felületén finom, geometrikus barázdák futottak végig.
– Lassan a testtel, öcsém – morogta halkan Borda. – Ahol a szikla túl sima, ott valaki nagyon ügyelt a részletekre. A veszély nem mindig ordít.
Az idős asszony újra maga elé emelte a térképet. Az aranyló fénysugarak most még élesebbé váltak, s átszelve a sötétséget, egy tágas sziklaerkély széle felé mutattak. A csillogó paszmák utat vágtak a homályban, jelezve, hogy a hegy mélye újabb rejtélyt tartogat a számukra.