A borostyánív mögött

A pulzáló fényforrás nem csillag volt és nem is egyszerű lámpás. Ahogy a csapat óvatosan közelebb araszolt, a falak meleg köve egy kiszélesedő fülkébe torkollott, amelynek közepén egy hatalmas, borostyánszínű kőgumó lüktetett. Úgy vert, mint egy lassú, álmos szív, s minden egyes dobbanással langyos, édeskés gőzpacsirtát pöffentett a levegőbe.
Bandi nyelt egy nagyot, s halkan kinyögte:
– Ugye... ugye ez nem bánt?
Borda szorosan fogta a fegyverét, s a fiú elé lépett, elszántan védve az idős asszonyt is.
– Maradj mögöttem! – szisszente fojtott hangon. – Ne érj hozzá semmihez!
Az idős asszony nem nyúlt a borostyánmaghoz, inkább a térképre pillantott. Az aranyló fénysugarak nem a lüktető lényre mutattak, hanem a fülke mögötti keskeny, faragott ívre, amely egy másik, csendesebb járatba vezetett.
– Meg akarja mutatni az utat – suttogta az asszony, miközben szeme sarkából a gőzölgő magot figyelte. – Csak át kell jutnunk mellette.
Egyetlen közös, megfontolt lépéssel kerültek egyre közelebb a járat szájához. A falak organikus mintái körülöttük lassan megnyugodtak, s amint beléptek a szűk ív alá, az édes illat hirtelen elhalványult, átadva helyét a friss, hűvös huzatnak. Még egy utolsó pillantást vetettek a lüktető borostyánra, majd elindultak a lefelé lejtő kőlépcsőn.