Meleg lepény a tornácon

Amint az utolsó liszteszsák is megtalálta a helyét egy didergő öregember kamrájában, a falusiak nem maradtak adósak a hálával. A kút szomszédságában álló apró, de vaskos kőház tornácára rögtön egy nagy tál gőzölgő, frissen sült krumplis lepényt és egy kancsó forró aszaltgyümölcs-teát hoztak ki a megfáradt vándoroknak.
Borda a szekér mellett maradva igazította meg a lószerszámot, éber tekintetét a völgy felé vezető sötétedő ösvényen tartva. Bár a falu eldugott szeglete biztonságot nyújtott, a férfi pontosan tudta, hogy a bíró hajdúi lassúak ugyan, de nem teljesen vakok. Mirella nevetve nyújtott felé egy darab meleg, ropogós tésztát, amit Borda egy kurta, ám hálás bólintással fogadott el.
– Úgy tűnik, a tekintetes úr kamrája kiválóan szolgálja a hegyi levegőn megéhezett népet – jegyezte meg Mirella halkan, pikírt mosollyal az ajkán, miközben beleivott a fűszeres italba. – Remélem, a hajdúk még mindig odalent vakarják a fejüket a tüskés bozótban.
A helybeliek bizalmasan köréjük gyűltek, s míg a gyerekek jóllakottan szaladgáltak a kőházak védelmében, az öreg faluvezető halkan megerősítette a jó hírt: a bíró emberei odalent tévelyegtek a gázlónál, teljesen elvétve a hegyi nyomot. Mirella és Borda csendes elégedettséggel pillantottak össze, felkészülve a jól megérdemelt éjszakai pihenőre.