Kőházak árnyékában

Ahogy a szekér kigördült a fenyves oltalmából, a sziklás hegyoldalban megbúvó apró falu első faragott kerítései már alig pár lépésre magasodtak előttük. A hűvös alkonyati levegőben fafüst és sülő lepény illata terjengett, megszelídítve a vad hegyvidék zordságát. A zsuppfedeles kunyhók udvarairól gyanakvó, ám kíváncsi tekintetek követték a szekér komótos közeledését.
Mirella széles, meleg mosollyal intett a kerítések mögött lapuló, didergő pulyáknak. Borda óvatos mozdulattal húzta meg a gyeplőt a település közepén álló öreg kút mellett, s a lovak megelégedetten horkantva álltak meg a csöndes téren.
– Hoztunk lisztet, finom húst meg egy kevés gyógyírt is, jó emberek! – kiáltotta Mirella csengő, derűs hangon, miközben lendületesen lepattant a bakról. – A tekintetes bíró úr volt olyan rendkívül nagylelkű, hogy önként lemondott a kamrája tartalmáról... még ha erről egyelőre nem is szerzett tudomást.
A hegyi népek lassan, megilletődötten közeledtek a fogathoz. Borda szótlanul, de végtelen gyengédséggel emelte le az első nehéz liszteszsákot a szekérről, miközben a gyerekek már bátrabban sereglettek a kerekek köré. Mirella nevetve szórta a szárított gyümölcsöt a legkisebbek markába, s a megpróbáltatások feszültsége végképp feloldódott a falu melengető vendégszeretetében.