A gerincen túl

A szekér kerekek halkan zörögtek, ahogy az igáslovak kényelmesebb léptekre váltottak a fenyőtűvel borított hegygerincen. A lucfenyők sűrű gallyazata végre teljesen eltakarta őket a völgyben tévelygő hajdúk szeme elől. A hűvös hegyi szél kellemesen hűtötte a megizzadt arcokat, s az erdő gyantaillatú csendje lassan felváltotta az üldözés feszültségét.
Mirella fellépett a szekér oldalára, s magabiztos mozdulattal ellenőrizte a dupla fenékrekesz rejtett reteszét. A bírótól szerzett erszények kényelmesen lapultak a deszkák alatt, s a szegényeknek szánt szárított hússal és liszteszsákokkal teli ponyvás rész sem mozdult el a nagy kaptatón.
– Na látod, Borda, a szerencse megint a mienk – kacsintott a férfira egy pikírt mosoly kíséretében, miközben visszaugrott a bakra. – A bíró hajdúi még órákig a sárban kaparnak a gázlónál, mire rájönnek, hogy a zsákmányuk már a felhők közt jártatja a lovait.
Borda megrázta a fejét, de a szája szélén fanyar megkönnyebbülés bujkált. Megigazította a vezető ló hámszíját, majd fellendült Mirella mellé a bakra, s a gyeplőt lazán a kezébe fogva indította meg a fogatot a hegyi falu felé vezető dimbes-dombos úton. A távolban már felsejlettek a sziklás lejtő szélén álló kunyhók füstcsíkjai, jelezve, hogy a veszély elült, s a hegyi népek hamarosan meleg ételt és szívélyes fogadtatást kapnak tőlük.