Kapaszkodó a fák felett

A meredek kapaszkodó alaposan feladta a leckét a fáradt lovaknak. A szekér kerekely mélyen vájtak a korhadt avarba, ahogy a rejtett vadcsapás egyre szűkebbé s veszélyesebbé vált a sziklafal és a meredély között. Mirella habozás nélkül leugrott a bakról, hogy könnyítsen a terhen, s feszülő izmokkal maga is beállt tolósúlynak a hátsó tengelyhez.
– Nyomjad rendesen, ne csak támaszkodj! – vetette oda Borda élesen, miközben a gyeplőt szorítva, puszta kézzel húzta előre a vezető lovat. A homlokán kövér izzadságcseppek gördültek le, s szúrós tekintete szüntelenül a fejük feletti sziklahajlatot kémlelte.
– Ha kevesebbet jártatnád a szádat, több erőd maradna! – vágott vissza Mirella csípősen, de közben teljes testsúlyával a szekér oldalának feszült. Egy utolsó, nyögvenyelős lendülettel a kerekek végül átgördültek egy kiálló fagyökéren, s a jármű kiért egy keskeny, laposabb sziklapadra.
Odalentről, a völgy homályából tompa, zavart kiabálás hallatszott. A bíró hajdúi még mindig a gázló környékét fésülték át, teljesen téves nyomon járva. Mirella kárörvendő vigyorral törölte le a port az arcáról, s elégedetten nézett le a vakon rohangáló alakokra.
– Elnézve őket, estére sem találják meg a nyomunkat – mormogta Borda, s bár a hangja még mindig ingerült volt, az éles feszültség lassan engedni kezdett a vállában. – Nyeregben vagyunk. Ha átérünk a gerincen, a bíró hatalma már egy fityinget sem ér.