Vadcsapás a hegygerinc felé

A fenyőgallyak sűrű homályában a szekér megállt egy mohával borított sziklakiszögellés alatt. Borda azonnal leugrott a bakról, s halk, gyakorlott mozdulatokkal egy sűrű fenyőágat húzott végig a keréknyomokon, elsimítva a puha avaron maradt barázdákat. Egyetlen árulkodó jel sem maradhatott a bíró hajdúi előtt.
Mirella közben kiszállt, és megigazította szoknyája redőit. A fenyves hűvös, gyantaillatú levegője kellemesen hűsítette az arcát a hajszás éjszaka után. Összenéztek Bordával, s a férfi komor ábrázatán is átvillant egy halvány, elégedett fintor. A hajdúk távoli kiabálása már csak alig hallható morajként szűrődött át a fák sűrűjén.
– Ha a bíró rájön, hogy az aranya mostanra a falu gyermekeinek hasában pihen, aligha kap levegőt a méregtől – kuncogott Mirella halk gúnnyal, miközben kicsatolta a szekér oldalára rögzített kulacsot. – Különösen, ha a pék még a számlát is benyújtja neki a ropogós cipókért.
Borda csak bólintott, s miközben a lovak szügyét paskolta meg nyugtatóan, a fejszéjével néhány alacsonyan csüngő gallyat vágott le, hogy még jobban elrejtse a járművet a mellékcsapáson. A veszély ugyan még nem múlt el teljesen, de a sűrűség védelmében végre fellélegezhettek.
– Odébb kell állnunk, mielőtt a nap teljesen felkel – morogta a férfi, s a berek mélye felé mutatott, ahol egy alig látható, régi vadcsapás kanyargott felfelé.
Mirella egyetértően bólintott, s visszapattant a bakra. A szekér csendben megindult az új ösvényen, maga mögött hagyva a völgybéli lármát és a rászedett bíró tehetetlen haragját.