A túlparti sűrűségben

A hűvös patakvíz frissítően fröccsent fel a szekérvázra, ahogy a lovak megfontolt léptekkel átgázoltak a sekély medren. Mirella hátrapillantott a sűrűsödő fűzfák közt: a hegyi falu füstjei még éppen látszódtak, de odaát, az udvarház felől kiáltások és fáklyák visszfénye zavarta meg a pirkadatot. A hajdúk észrevették a bíró üres kincsesládáját.
– Gyorsabban, Borda! – suttogta Mirella, és önkéntelenül is megszorította a bak szélét. – Ha meglátják a keréknyomot, nyakunkon a kopók.
Borda nem válaszolt, csak megrántotta a gyeplőt. Szeme a szemközti part sűrű fenyvesét pásztázta. A nedves sziklák közt a patkók csattogása veszélyesen hangosnak tűnt a csendes reggelben.
– Balra – morogta szaggatottan a férfi, amint a túlparti homokzátonyra értek. – A kanyarulat elrejti a szekeret.
Mirella bólintott, és mélyen meghajolt a bakon, nehogy egy belógó fenyőág végigkarcolja az arcát. Bár a félelem jéghidegen bizsergette a gerincét, a szeme sarkában ott bujkált a jól ismert, csipkelődő mosoly. A kapzsi bíró minden bizonnyal még most is tajtékzott, miközben a pék és a mészáros az ő aranyára hivatkozva etette a falu éhes gyermekeit.
A szekér zökkenve kapaszkodott fel a partoldalra, s a fenyőgallyak sűrű zöld függönye azonnal mögéjük zárult, elnyelve a patak csobogását és a távoli udvarház kibontakozó lármáját.