Kenyérosztás a derengésben

A pék lisztes ujjaival megforgatta a nehéz aranyat, s miután meggyőződött annak valódiságáról, szinte kézen fogva rángatta ki a segédjét a fülledt raktárból. A mészáros sem teketóriázott sokat: az állványról azonnal akasztotta le a legkövérebb füstölt combrészeket, és sietős léptekkel hordta azokat a vándorszekér platójára.
Borda szótlanul vett át minden egyes nehéz liszteszsákot és oldal szalonnát. A szikár férfi kimért, határozott mozdulatait látva a falubéli mesterek meg sem mertek mukkanni; csak kapkodták a levegőt a szokatlanul bőséges fizetség láttán, miközben a kora reggeli hidegben didergő, rongyos ruhájú falusiak is közelebb merészkedtek az áradó illatokra.
– Gyertek csak közelebb, ne féljetek! – intett nekik Mirella meleg, hívogató hangon, miközben a frissen sült kenyérből máris törött egy hatalmas karéjt egy mezítlábas kisleánynak. – A tekintetes bíró úr az éjjel úgy döntött, hogy ma a népéé az abrak. Egyetek, amennyi belétek fér!
Mire a nap teljesen áttörte a sziklás bérceket, a szekér körül már örömteli mormogás és hálás nevetés támadt. Borda azonban a dombtetőn álló udvarház felé pillantott, ahol az ablakréseken át már derengtek az első fáklyafények. A hajdúk ébredeztek, így ideje volt továbbállni.
Mirella pimasz kacsintással búcsúzott a szorgos pékmestertől, majd ruganyos mozdulattal felugrott a bakra. Borda egyetlen gyeplőrántással a gázló felé vezető kanyargós útra terelte a lovakat. A falu népe még javában osztozkodott a bőséges adományon, mikor a szekér kerekei már a patak hűvös habjait súrolták.