Hajnali kanyarulat a kapuknál

A pirkadat első sugaraival friss hajnali szellő söpört végig a sziklahasadékon. A galagonyás védelmében alvó páros szinte egyszerre nyitotta ki a szemét; a hegyek közti éjszakák megtanították őket arra, hogy a derengés már munkát jelent. Borda egyetlen szó nélkül pattant talpra, s míg kioldotta a pányvát a halkan horkantó lovak nyakáról, Mirella a ponyva alatt eligazította a portékát, óvatosan megcsördítve a titkos rekeszben lapuló nehéz erszényt.
– A nap még alig bújt ki a csúcsok mögül, de a pékség kéményéből már kanyarog a füst – mutatott a lejtő aljában fekvő házak felé Mirella, miközben elrendezte a haját. A lány szeme pajkosan csillogott, a fáradtságnak már nyoma sem volt az arcán. – Ha elegendő lisztet és szalonnát akarunk venni a népnek, még azelőtt végeznünk kell, hogy a bírói udvarházban felébrednének a lusta hajdúk.
Borda elégedett hümmögéssel fogta be a két derék párát a szekér elé. A kerekek halkan gördültek ki a galagonyás rejtéséből, s a harmatos fűben alig hagytak zörgő nyomot. Ahogy beértek a hegyi település első kanyarulatába, az alacsony, kormos falak mögül kiszűrődő friss kenyérillat azonnal útba igazította őket.
A mészáros és a pék éppen a kapujuk előtt sepregettek, meglepődve méricskélve a korán érkező vándorszekeret. Mirella a legkedvesebb mosolyát öltötte magára, ahogy a bakról leugorva megállt előttük.
– Jó reggelt, jóemberek! Hozzátok a legnagyobb zsákokat meg a kövér füstölt sonkákat! Ma a tekintetes bíró úr tudtán kívüli nagylelkűségéből lakomázik az egész falu – kacsintott a lány, s az első aranyat máris a pék lisztes tenyerébe nyomta.