A hegyi ösvény hajnala

A kőház száraz, szénillatú istállójában eltöltött békés éjszaka után a hajnal hűvös, tiszta levegővel köszöntött a hegyi falura. Mirella kipihenten lépett ki a tornácra, s míg Borda a lovak abrakolásával és a szerszámok átvizsgálásával foglalatoskodott, még egyszer átnézte a szekér alját. A dupla padlózat rekeszei kiürültek, ám a rakomány sokkal jobb helyre került: a falusiak elégedett mosolyába és a jóllakott gyerekek nyugodt álmaiba.
Az öreg faluvezető a kerítésnél lépett hozzájuk, kezében egy kerek hegyi sajttal és egy csokor szárított gyógynövénnyel. Halkan biztosította őket, hogy a bíró hajdúi még javában az alsó gázló környéki tüskés bozótosban szentségelnek, teljesen feladva a nyomkövetést. Mirella egy pajkos mosollyal fogadta a hálás ajándékot, s cserébe egy apró, csillogó üvegcsét csúsztatott az öreg markába – némi illatos mentaesszenciát, amit a helyiek bizonnyal csodaszerként forgatnak majd a téli köhögés ellen.
Borda kurtán intett, jelezve, hogy a lovak készen állnak. A szekér zökkenőmentesen indult meg a falu túlsó oldalán kanyargó, emelkedő szekérúton. Ahogy a kőházak lassanként elmaradtak mögöttük, a völgyben megülő vastag páratakaró végleg elrejtette őket a lenti világ elől. A hajnali napsütésben Mirella elégedetten dőlt hátra a bakon, Borda pedig egy ritka, bajusz alatti félmosollyal nyugtázta, hogy a hegyi út szabadon nyitva áll előttük.