Macskaléptek a sötétben

A száraz árok hűvös, nyirkos levegője azonnal megcsapta az átbújó társaságot. A magas kőfal fenyegető árnyékként magasodott föléjük, de ez a sötétség most a legjobb barátjuknak bizonyult. Az idős asszony nem vesztegette az időt; meggörnyedt háttal, nesztelenül indult meg a fal tövében burjánzó gazos sávban, intve a többieknek, hogy tartsák a lépést.
Bandi remegő térdekkel követte őt, ujjait görcsösen összeszorítva.
– Merre? – suttogta feszülten, torkában dobogó szívvel. – Hallasz valamit?
– Csak a saját árnyékodat, fiam. Mozgás! – sziszegte vissza az idős nő, miközben gyanakvóan pislogott a sötétbe.
Borda szorosan Mirella lába mellett osont, hatalmas teste szinte eggyé vált az éjszakával. Bár az eb félelmében behúzta a farkát, morogni nem mert, csak éber szemeivel pásztázta a várfal peremét, hátha felbukkan egy őr sisakja.
Hirtelen egy apró kő gördült le a fenti rézsűről. Bandi ijedtében mereven megtorpant, szinte beleszagolt a levegőbe a rettegéstől. De csak egy kóbor macska villanó szempárja nézett vissza rájuk a csalitból, mielőtt az állat hangtalanul odébbállt volna. A feszültség egy pillanatra feloldódott, a kis csapat pedig gyors léptekkel indult meg a sötétben kirajzolódó, vadrózsabokrokkal benőtt régi kőhíd alatti alagút felé, amely a végső menedéket ígérte.