Küllők közé szorult csend

A kőhíd alatti nyirkos alagút egyenesen a szegénynegyed egyik legeldugottabb, düledező udvarába vezetett. A sötétség itt még sűrűbbnek tűnt, de a levegőben terjengő ázott fa és füst szaga legalább ismerős biztonságot árasztott. Az idős asszony egy pillanatra megtorpant, majd egy határozott mozdulattal belökte a félig korhadt deszkakaput, ami mögött a megrongálódott kordé várt rájuk, félig letakarva egy halom száraz rőzsével.
Nem vesztegették az időt. Mirella és az idős asszony odaléptek a járműhöz, és meglepő összehangoltsággal kezdtek dolgozni. Gyors, rutinos mozdulatokkal vastag fahasábokat és törött téglákat tuszkoltak a küllők közé, biztosan kiékelve a kordét, nehogy a legkisebb rezdülésre is elguruljon vagy megcsikorduljon a macskaköveken.
Bandi eközben az udvar sarkában gubbasztott, feszülten bámulva a kerítés réseit. Borda szorosan mellette állt, hatalmas feje a fiú térdének feszült, miközben a fülét hátrafele lapította. Mindketten feszülten figyeltek a legkisebb neszre is.
Hirtelen puha, nesztelen léptek zaja törte meg a csendet a fejük feletti tetőgerendákról. Olyan volt, mintha valaki nagyon óvatosan osonna a sötétben. Bandi torka elszorult a rémülettől, de az idős asszony csak egy gúnyos félmosollyal intett feléjük, jelezve, hogy a négylábú tetőlakók most az ő szövetségeseik a gyanús zajok álcázásában.