A szabadság rése

A gyerekek arcára csalt mosoly és a megosztott falatok melege gyorsan eloszlatta a fészer nyirkos feszültségét. Bandi végre teljesen fellélegzett, ujjai közül kiengedve a görcsös szorítást, amellyel eddig a kordé rúdját markolta. Borda, a hatalmas fekete eb, elégedett horkantással telepedett Mirella lábához, de fél szeme továbbra is a deszkák réseit leste, vigyázva a csendet. Nem volt idő a hosszas pihenőre; a városi őrség előbb-utóbb alaposabban is átfésüli a sikátorokat.
Az idős asszony fanyar, de magabiztos mosollyal intett a csapatnak, hogy kövessék az udvar hátsó, sötétbe vesző sarkába. Itt egy magas, látszólag áthatolhatatlan deszkakerítés zárta el az utat, amely mögött már a városfal tövében húzódó árok sötétlett. A korhadt fadarabok első ránézésre szorosan egymáshoz feszültek, de a néni pontosan tudta, hová kell nyúlni. Megragadott két lazább lécet, és meglepő könnyedséggel csúsztatta el őket oldalra, feltárva egy épp csak embernyi szélességű rést.
Mirella halkan felkuncogott a leleményes megoldás láttán. Elképzelte, ahogy a pöffeszkedő, nehézvértes porkolábok megpróbálnak átpréselődni ezen a szűk nyíláson, és menthetetlenül beszorulnak a fényes acéljukban, mint hordóban a heringek. Ez a vidám gondolat még inkább visszaadta a társaság hitét. Egyenként léptek át a titkos átjárón a túloldali szabadság felé, miközben a kordé biztonságban pihent a fészer oltalmazó homályában.