Lombkoronák védelmében

A lombkoronák közt átderengő napsugarak aranyba vonták a szekér megviselt deszkáit, ahogy a fogat lassan kigördült a ligetes erdőszélre. A köves ösvényt itt már puha, avaros földút váltotta fel, ami szinte jóleső halksággal simult a kerekek alá a sziklás kaptató megpróbáltatásai után.
Borda megállította a lovat a tölgyek árnyékában, s komótosan leszállt a bakról, hogy megvizsgálja a hámot és meglazítsa a szügyelőt. Mirella könnyed mozdulattal ugrott le mellé, s nyomban a szekér hátuljához sietett. A ponyva alá nyúlva végighúzta kezét a szorosan egymásra halmozott, szagértő gonddal elrejtett gyapjúbálákon.
– Egyetlen porszem sem érte őket – jelentette ki mosolyogva, miközben elégedetten simította végig a puha, meleg anyagot. – A tiszttartó uraság fegyveresei most biztosan a sáros főúton káromkodnak, miközben nekünk már csak néhány lépés, s elérjük a hegyi település rejtett udvarát.
Borda egy rövid, jóváhagyó bólintással válaszolt, miközben átnyújtotta a ló kötőfékét Mirellának, ő maga pedig gyors pillantást vetett vissza a völgy felé. A távolban húzódó fenyves teljesen elfedte a szerpentint, semmi sem árulkodott a sziklák alatti kerülőútról.
– Ideje előkészíteni a csomagokat – intett Mirella a szekér alatt lapuló rekesz felé, miközben a lemenő nap fénye átvilágított a lombos ágak között. – A didergő pulyák már biztosan várják a jöttünket.