Lesben a patakparton

A szekér zörgése lassan elhalt, ahogy beértek a mészégetők füstös katlanai mellé. A levegőben égett fa és fanyar mész szaga terjengett, a fák mögött pedig halk csobogással kanyargott a patak. Mirella óvatosan megállította a lovat a füzek jótékony takarásában, s azonnal Borda felé fordult.
– Figyelj – suttogta fojtott hangon a lány, s ujjaival görcsösen szorította a ponyva szélét. – Csendben kell bejárnunk a szakaszt. Ha a hajdúk neszt fognak, oda a posztó meg az ezüst is.
Borda nem morgott, csak sötét bundáját borzolva leste a fák sűrűjét. Fülei hátralapultak, szemei éberen pásztázták a víztükröt és a túlsó part meredek csapását. Egyetlen halk neszre is felkapta a fejét, miközben Mirella mellett lépkedett a süppedős, nedves talajon.
A lány megkerülte a kiégett mészgödröket, s a gázló gázolható köveihez lépett. A sekély víz tükrében visszatükröződtek a lemenő nap utolsó, halovány sugarai. Megvizsgálta a partot: a meder itt kellően homokos volt, alkalmas arra, hogy az éj leple alatt a szekér csendben átgördülhessen a túlsó oldalra, ahol a teherhordók már várták a posztóbálákat.
– Tiszta az út, de nem lazíthatunk – pillantott Mirella a fák sötétedő árnyaira. Rettegés bujkált a szívében, hogy a vásári csalás híre eléri a völgyet, mielőtt végeznének. Megigazította szoknyáján a rejtett zsebet, s egyetlen óvatos mozdulattal intett kísérőjének, hogy térjenek vissza a szekérhez az áru előkészítésére.