Árnyak a gázlónál

A sötétség lassan, észrevétlenül terült el a völgy felett, miközben Mirella és Borda visszatértek a fűzfák védelmében álló szekérhez. A lány nem teketóriázott tovább: ügyes mozdulatokkal elhúzta a vastag ponyvát, s meglazította a kordé duplafenekének rejtett pántjait. A nehéz, jó meleg posztóbálák finom gyapjúszaga azonnal megtöltötte a fülledt estéli levegőt.
– Na, te fekete ördög, most jön a dolog érdemi része – suttogta Mirella halkan, miközben elégedett mosollyal simított végig a puha kelméken. – Ha a teherhordók pontosak, éjfélre egyetlen rőf bálánk sem marad a szekéren, s a hajdúk csak a hűlt helyünket lelik.
Borda megrázta magát, halk horkantással jelezve, hogy a posztó biztonságban van, majd a kerekek mögé kuporodott, szemét egy pillanatra sem véve le a patakmederről. Mirella kihasználta a várakozás csendes perceit: elővette az övébe rejtett bőrszütyőt, s gyors mozdulatokkal átszámolta a vásárban kicsalt ezüstöket. A pöffeszkedő uraság nem sajnálta a pénzt a színes löttyért, a megszerzett tallérok pedig pontosan jó helyre kerülnek majd.
A túlsó partról ekkor halk madárfütty csattant – a megbeszélt jelzés. Három szívós árnyék bontakozott ki a vízparti füzekből, s óvatos léptekkel megindultak a sekély gázlón át a szekér felé. Mirella elégedetten felállt, s félreérthetetlen intéssel jelezte a megérkező helyi teherhordóknak: az áru készen áll az átkelésre.