Gyapjas teher a habokban

A férfiak szótlanul, gyakorlott mozdulatokkal léptek a kordéhoz. Egyikük sem fecsérelte a szót felesleges udvariaskodásra; az éjszakai csempészet nem a bájolásról szólt. Mirella villámgyorsan adogatta le a nehéz, jó szagú posztóbálákat a szekér duplafenekéből, miközben feszülten leste a közeli bükkös sötétedő kontúrjait.
– Gyorsan, fiúk – suttogta Mirella halkan, de szaporán. – A hajdúk a mészégetőknél járnak, nem akarom, hogy ránk nyissanak!
Borda hirtelen megmerevedett, füleit felcsapta. Két halkan moccanó árnyat vett észre a patak feletti bozótról. A kutya torkából tompa, fenyegető morgás törte meg a víz csobogását. Mirella szíve kihagyott egy ütemet, ujjaival azonnal Borda marjába markolt.
– Nyugi, Borda – sziszegte halkan a lány. – Csak egy kóbor őz... vagy mégsem?
A teherhordók sem tétováztak: az utolsó bálát is vállukra kapva gázoltak vissza a hűvös habokba. Borda feszülten kísérte őket a szemével, hátán felborzolódott a szőr. Szerencsére az árnyak eltűntek a domboldalban, s a teherhordók bizton elértek a túlparti sűrűbe.
Mirella gyorsan visszazárta a rejtett rekesz lapját, és a ponyvát is rásimította az üres kordéra.
– Tűnjünk innen, mielőtt rosszabb árnyak keresztezik az utunkat! – intett a kutyának, majd megragadta a gyeplőt.