Léptek a vizes köveken

Borda leejtette a kormos gallyat, szeme a patakparti nedves kavicsokat pásztázta. „Friss” – suttogta feszülten, szinte hangtalanul. Intett a többieknek, és a meredek sziklafal felé mutatott, ahol a vizes kövek között egyetlen, mély lábnyom éles kontúrja látszott. Bandi megborzongott a hideg párában, szorosabban magához ölelve szerény batyuját. Az idős asszony nehezen vette a levegőt, de hősiesen hallgatott, kezével Mirella vállába kapaszkodva. A lelepleződéstől való félelem szinte kézzel fogható volt a fák alatt.
Mirella közelebb lépett a vízparthoz. Tekintete megakadt egy fénylő ponton a szürke kavicsok között: egy apró, míves rézcsat hevert a sárban. Finom, gúnyos mosoly suhant át az arcán. Valami urasági futár vagy ficsúr menekülhetett erre olyan sietősen, hogy még a felszerelését is elhagyta. Sokáig azonban nem vizsgálgathatta a zsákmányt. A kósza füst még mindig ott terjengett a fűzfák ágai között, figyelmeztetve őket a láthatatlan veszélyre.
„Erre tartsatok” – suttogta Borda, és a patakmeder melletti sötét mészkőfal felé vette az irányt. A távolból egységes sziklának tűnő fal közelebbről egy keskeny, függőleges hasadékot rejtett, amelyet vadszőlő és elszáradt páfrányok sűrűje takart el a kíváncsi szemek elől. Ez a természetes folyosó valósággal beszippantotta a völgyben kavargó füstöt és a huzatot.
A kis csapat egymás után lépett be a hűvös, sötét résbe. Odabent a levegő fagyos volt, ősi por és nyirkos moha illatát árasztotta. Bandi vett egy mély lélegzetet, igyekezve lecsendesíteni zakatoló szívét, míg az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy a fenyegető, nyílt égbolt eltűnt a fejük felől. Megmenekültek a völgyből, de a szikla mélye új titkokat tartogatott.