Kavicsok és kósza füst

A rövid pihenő után a kis csapat gyorsan szedelőzködött. Bandi az utolsó morzsát is gondosan eltüntette, s bár a lábai még sajogtak a kaptatótól, a didergő idős asszony hálás mosolya új erőt öntött belé. Borda egyetlen halk füttyel jelezte, hogy a levegő tiszta, majd óvatosan kilépett a roskatag kunyhó árnyékából, utat mutatva a meredek lejtőn lefelé, a sűrűsödő fenyvesen át.
Mirella fürgén követte a férfit, fél szemmel az idős asszonyt támogatva, aki meglepő szívóssággal szedte apró lépteit a csúszós fenyőtűkön. Ahogy közeledtek a völgy aljához, a levegő hűvösebbé és nedvesebbé vált; a fák között hamarosan felcsillant a vékony erdei patak ezüstös csíkja. Ez volt az az út, amelyről a helyiek suttogtak, s amelyen a fellegek alatt utazó kalmárok elkerülhették a kapzsi tiszttartók vámhelyeit.
A patakparthoz érve azonban Borda hirtelen megtorpant. Orrlyukai tágultak, s kezével intett a többieknek, hogy húzódjanak vissza egy terebélyes égerfa mögé. A nedves kövek között, alig néhány lépésre tőlük, vékony szürke füstcsík kígyózott a magasba egy sebtében összerakott kőrakás közepéből. Valaki nemrég járhatott itt, és a parazsat sietősen próbálta eloltani.
Bandi tágra nyílt szemmel leste a gőzölgő hamut, de Mirella arcán düh helyett inkább huncut mosoly suhant át. Az elkapkodott tűzoltás nem dühös katonákra, sokkal inkább egy ijedt vándorárusra vagy egy hozzájuk hasonló szökevényre vallott, aki megrémült a közeledő lépteiktől. Borda óvatosan közelebb lépett a hamuhoz, megpiszkálta egy gallyal, s a megmaradt parázs melegéből látta, hogy az idegen alig pár perce hagyhatta el a helyszínt.