A füstölgő hamu nyomában

A meredek lejtő aljában álló három szürke, szalmával fedett kunyhó közelebből nézve inkább tűnt elhagyott árnyéknak, mint lakható hajléknak. A korhadt gerendák közötti résekben azonban mégis megbújt a biztonság ígérete.
Borda lépett be elsőként a legszélső építmény roskatag ajtaján, miközben éber tekintettel pislantott körbe a homályos belső térben. A száraz fenyőtűvel hintett döngölt földön régi hamumaradványok sötétlettek – a mészégetők már jó ideje odébbálltak, de a szélvédett falak még tartották a védelmet.
– Itt megpihenhetünk egy szusszanásnyira – bólintott Mirella halk, meleg hangon, miközben óvatosan felsesegítette az idős asszonyt a faágakból rögtönzött alacsony padra. – Az uraságok gőgös kopói biztosan nem ezen a meredélyen kaparnak utánunk.
Bandi megkönnyebbülten sóhajtott fel, és megpróbálta kioldani meggémberedett ujjait a batyuján. Az idős asszony a köténye mélyéről egy félretett, száraz kenyércsücsökkel ajándékozta meg a fiút, aki hálás mosollyal fogadta az apró figyelmességet.
– A völgy alján fut az öreg kereskedőút – mutatott ki a roskatag ablaknyíláson az asszony. – Ha elérjük a patakmedret, a nyomainkat végkép elmossa a víz.
Mirella a küszöbön maradt Bordával, és a fák közötti homályt kémlelte. Noha a csend most szövetségesükké vált, tudták, hogy a mészégetők ösvényén tovább kell lépniük, mielőtt a nap teljesen odavesz.