A mészégetők ösvénye

A puha fenyőtűszőnyeg tökéletesen elnyelte a menekülők lépteinek zaját, ahogy egyre mélyebbre húzódtak a fák védelmező sűrűjébe. A fenyves hűvös, gyantás illata szinte azonnal elfeledtette a sziklafolyosó nyomasztó, dohos levegőjét, ám a feszültség továbbra sem engedett a vándorok szorításából.
Borda haladt legelöl, éber tekintettel kémlelve a fatörzsek közötti sötét árnyakat. Hirtelen megtorpant egy hatalmas, villámsújtotta lucfenyő csonkja mellett, és felemelte a kezét.
– Lassan... – suttogta Borda rekedten, szinte alig mozdítva a száját. – Itt gyanús.
Az idős asszony szorosan a nyomában állt meg, apró, szaporázó léptekkel. Ráncos ujjai görcsösen kapaszkodtak Bandi ingujjába, aki riadtan leszegett fejjel pásztázta az avart.
– Ne álljunk meg! – nyögte Bandi alig hallhatóan, torkában dobogó szívvel. – Még utolérnek...
– Csend legyen! – intette le az asszony, majd a kiszáradt fatörzsre mutatott. – Nézzétek! A jó irány. Ez a mészégetők régi jele.
A fenyő kérgébe vájt, mohával benőtt kettős rovátka világosan mutatta az utat. Az idős asszony biztatóan bólintott, s a csapat a jelet követve folytatta útját a meredekebb lejtőn lefelé. A lombok között hamarosan felsejlettek a völgy szélén lapuló mészégető kunyhók halvány körvonalai, reményt csöpögtetve a kimerült vándorok lelkébe.