Fenyőtűs ösvényen

A sziklahasadék torkolatából kilépve a hűvös éjszakai szellő szinte simogatta a megfáradt utazók arcát. Borda lépett ki elsőként a nyíltabb részre, tekintetével gyorsan átpásztázva a félhomályba burkolózó, sziklás domboldalt, mielőtt intett volna a többieknek, hogy tiszta a levegő.
Az idős asszony elégedetten szimatolt a friss, fenyőgyanta illatú levegőbe, majd megigazította vállán a kopott kendőt. Ráncos ujjával egy keskeny, avarral borított ösvényre mutatott, amely sűrű bokrok mögött kanyargott lefelé a völgy irányába.
– Látjátok, ott odalent már a városszéli erdőfolt védelmez – kuncogott halkan az asszony. – Ott még a szél is óvatosabban jár a fák között, nehogy felverje az alvó madarakat.
Bandi megkönnyebbülten nyújtózkodott egyet, élvezve, hogy végre nem kell a feje feletti sziklákra ügyelnie. Bár a lába megbotlott egy kiálló gyökérben, ügyesen egyensúlyba lendült, és széles mosollyal nézett fel a felhők közül kibukkanó holdra.
– Bármi jobb, mint a nyirkos kőfalak – kacsintott a borzas fiú, miközben elégedetten megveregette a gyomrát.
Borda szótlan bólintással jelezte az egyetértését, de a füle továbbra is minden apró neszre rezzent. Mivel meggyőződött róla, hogy üldözőiknek nyoma sincs a sziklás terepen, óvatos léptekkel elindult a fenyőtűvel borított csapáson, vezetve a kis csapatot a biztonságot nyújtó fák közé.