A fal mögötti huzat

A sziklafolyosó hűvös, dohos levegője azonnal körülölelte a kis csapatot, amint beljebb léptek a szűk vágatba. Bandi elégedetten fújta ki a levegőt, bár a vállát még mindig megborzongatta a nyirkos sötétség. Borda nem lazított az éberségén: az alacsony mennyezetet pásztázva, széles hátával szinte eltorlaszolta a bejáratot, míg a többiek beljebb nem evickéltek.
– Innen már csak egyenesen kell menni, mirelit csontú legényke – pislantott hátra az idős asszony meglepően derűs tekintettel, miközben ráncos kezével végigtapintotta a simára kopott kőfalat. – Ez a járat öregebb, mint az urasági törvények, s a hajdani csempészek nem hagytak benne hívatlan vendégeknek való csapdákat.
Bandi óvatosan lépkedett, nehogy felverje a port, ám a lába hirtelen egy falba süllyesztett, rozsdás vaskarikába ütközött. Megtorpant, de Borda intésére nem csapott hűhót, csak halkan odébb somfordált. A sziklafalon átszűrődő, távoli huzat azt jelezte, hogy a folyosó túloldalán szabad tér és tiszta levegő vár rájuk.
A kőfolyosó lassan emelkedni s szélesedni kezdett, s a következő kanyarulat után a sziklarésen át a derengő éjszakai égbolt hűvös szürkesége fogadta őket. A hajsza emléke még ott bujkált a tagjaikban, de a sziklák védelmező ölelésében végre megnyugodhattak.