A sziklarés kapujában

Az idős asszony óvatosan megérintette Borda karját, és a sűrű bozótos mélye felé bökött bütykös ujjával. A fák törzsén a moha itt másképp vastagodott, jelezve a rejtett, járatlan csapást, amely egyenesen a völgyet szegélyező sziklafalak tövéhez vezetett. Bandi halkan megreccsentett egy száraz gallyat a lába alatt, mire Borda egyetlen szigorú pillantással intett neki csendet.
A hűvös éjszakai szél halk süvítéssel kísérte lépteiket, amint lehajtott fejjel, a belógó tüskés ágakat kerülgetve haladtak előre. A patak csobogása lassan elhalt mögöttük, átadva helyét az erdő mélyebb, sejtelmesebb morajlásának. Az öregasszony meglepő magabiztossággal lépkedett az élen, mintha fejből tudná a görbe fák között kanyargó, alig látható ösvény minden egyes fordulóját.
Pár tucat lépés után a fák szorítása meglazult, s a szórt holdfényben felderengtek a völgykatlant ölelő komor, szürke sziklák. Borda azonnal megtorpant, és intett a többieknek, hogy lapuljanak az árnyékba. Óvatosan előrelopódzott a sziklafal tövében húzódó, sötéten tátongó réshez, amely egy titokzatos, keskeny kőfolyosó kezdetét rejtette.
– Tiszta a levegő – suttogta Borda, miután meggyőződött róla, hogy senki sem leselkedik rájuk. Határozott mozdulattal beljebb terelte a megszeppent Bandit és a csöndesen lihegő asszonyt a sziklák védelmező ölelésébe.