A túlsó part sötétje

Borda óvatosan a vízbe lépett, csizmája alig hallhatóan csobbant a lapos kőtömbök között. Bandi fojtott lélegzettel követte a mozdulatait, miközben a holdfény törött ezüstként tündökölt a sebesen futó habokon.
– Gyorsan! – szisszent fel az idős asszony, s feszülten pillantott vissza a sötétbe borult erdőhatárra. – Nem állhatunk itt a nyílt vízen!
Borda szilárdan megvetette a lábát a patak közepén kiemelkedő zátonyon, majd intett az asszonynak. Az öregasszony meglepő ruganyossággal szökkent át a csúszós köveken, még a szoknyája alja sem lett vizes. Bandi következett, ám amint a víz fölé hajlott, a lába alatt megmozdult egy görgetegkő. A fiú riadtan feljajdult, egyensúlyát vesztve a hűvös sodrás felé dőlt, de Borda erélyes markolással elkapta a gallérját, s egyetlen határozott rántással a túlsó partra segítette.
A túloldalon a fűzfák és a sűrű bozótos azonnal elnyelte a három alakot. A szárazföld illata hirtelen felváltotta a nedves moha szagát, és bár a víz halk morajlása védelmező falat vont mögéjük, a feszültség cseppet sem csökkent.
– Átértünk – suttogta Bandi, miközben az ijedtségtől elszoruló torkát markolászta.
– Még nem vagyunk biztonságban – vágta rá halkan Borda, és az árnyak közé húzódva kémlelte a völgykatlan felé vezető homályos ösvényt.