Holdfényes patakpart

A száraz árpakenyér ugyan nem volt épp fejedelmi lakoma, de Bandi úgy rágta, mintha a király asztalánál ülne, miközben igyekezett lépést tartani a fürgén haladó idős asszonnyal. Borda időnként megállt, fülelt a sötétbe, de az erdő mélyéről csak a szél álmos mormolása hallatszott. A sűrű bükkös lassan átadta helyét a ritkásabb, fűzfákkal szegélyezett völgyperemnek, ahol a levegő már hűvösebbé és nyirkosabbá vált. A távolban halk, ritmikus csobogás jelezte, hogy a patakpart már nincs messze.
– Ha szerencsénk van, a sekély gázlónál száraz lábbal kelhetünk át – suttogta az idős asszony, miközben egy hatalmas, kidőlt törzs alá húzódva intett a többieknek. – Az uraság emberei lovon nem mernek bemenni a mocsaras részre, túl féltik a drága csizmájukat meg a finom bőrnyergeiket.
Bandi egy utolsó, hősies nyeléssel eltüntette a kenyér sarkát, de a száraz morzsák azonnal köhögésre ingerelték. Borda villámgyorsan ott termett mögötte, és egyetlen baráti, ám meglehetősen határozott hátba vágással orvosolta a problémát, amitől a fiú majdnem orra bukott a puha páfrányok között.
A fák közül kilépve valóban megpillantották a csillogó víztükröt. A holdfény ezüst hidat vont a lassan hömpölygő patak fölé, amelynek túlpartján már a biztonságosabb, sűrűbb völgykatlan sötétlett. Borda előrement, hogy lábával kitapogassa a legstabilabb köveket, miközben az idős asszony óvatosan a víz fölé hajló fűzfaágba kapaszkodott. A menekülés következő lépése már közvetlenül a lábuk előtt hevert.