Léptek a harmatban

Borda nem hagyta, hogy a hirtelen jött megkönnyebbülés teljesen elaltassa az éberségüket. Egy halk füttyel intett Bandinak, hogy szedje össze a végtagjait a puha moháról, mert a szabad ég alatt sem voltak még teljes biztonságban. Az idős asszony eközben egy közeli, viharverte bükkfa tövéhez lépett, és vékony ujjával óvatosan megkaparta a törzsén feszülő zuzmót, mintha csak egy régi térkép jeleit olvasná le a kéregről.
– Ha a Hold így áll, és a moha északra vastagszik, akkor a völgybéli út már nincs messze – suttogta az asszony, miközben kendőjét megigazította az ősz hajtincsein. – De az uraság kopói is erre szaglászhatnak, ha észrevették a barlang túlsó végénél a fáklyák fényét.
Bandi nagy nehezen feltápászkodott, és miközben a nadrágját rázogatta, a gyomra olyan hangos korgással tiltakozott az éhezés ellen, hogy még a közeli ágon gubbasztó bagoly is arrébb rebbent egy méterrel. Borda szája sarka enyhe mosolyra rándult, de rögtön vissza is nyerte komolyságát. Előhúzott az övére akasztott bőrtarisznyából egy darabka szikkadt árpakenyeret, kettétörte, és a nagyobbik felét némán a fiú kezébe nyomta, a másikat pedig tisztelettudóan az idős asszony felé nyújtotta.
– Rágjátok csendben – intett fejével a sűrűbb rengeteg felé. – Indulnunk kell, mielőtt a harmat teljesen belepi a nyomainkat.
A kis csapat elindult az ezüstösen derengő lombok alatt, az ágak lágyan suhogtak a fejük felett, mintha maguk a fák védelmezték volna a menekülőket a rájuk leselkedő veszélyektől.