A suttogó mélység felett

A szűk hasadék hamarosan egy tágasabb, de koromsötét barlangjáratba torkollott, ahol a föld alatti patak csobogása felerősödött. Borda óvatosan haladt legelöl, ujjait a nyirkos sziklafalon járatva, míg a többiek szorosan a nyomában osontak. A sötétségben minden apró nesz felerősödött: a csöpögő víz visszhangja olyan volt, mintha valaki nehéz léptekkel követné őket a vizes köveken. Bandi ijedten hátrapillantott, de csak a sűrű, mozdulatlan feketeséget látta.
Hirtelen megtorpantak. Az előttük sötétlő mélység felett egyetlen, igencsak megvetemedett és korhadt fagerenda feszült át, amely az egyetlen utat jelentette a túloldalra. Alant a mélyben láthatatlanul, de vészjósló morajlással rohant a fagyos hegyi patak. Borda letérdelt, megnyomkodta a fát, amely fenyegetően megreccsent a súlya alatt. A férfi hátán végigfutott a hideg a félelemtől, de tudta, nincs visszaút.
„Csak óvatosan. Egyesével” – suttogta Borda fojtott, feszült hangon, és elsőként lépett a csúszós gerendára. Karjait kitárva, lassan egyensúlyozott át a túloldalra, miközben a korhadt rostok minden mozdulatára panaszosan nyikorogtak. Amikor átért, feszülten intett a többieknek.
Az idős asszony reszkető lábakkal indult el, szemét lehunyva, hogy ne lássa a mélységet, miközben Mirella hátulról biztosította a lépteit. Bandi, kezében a batyujával, szinte visszatartotta a lélegzetét, amikor rákerült a sor. A nedves talpú csizmája egyszer megcsúszott a nyirkos fán, de az utolsó pillanatban sikerült átlendülnie Borda kinyújtott, erős karjaiba. Mindannyian sikeresen átjutottak a túloldalra, de a barlang mélyéből felszálló huzat újabb neszeket hozott magával.