Léptek a túlsó zátonyon

Mirella nesztelenül ereszkedett le a kavicsos mederbe, s a hűvös víz nyomban felüdítette a reggeli gyaloglástól fáradt lábait. A sekély sodrás csak alig ért a csizmájuk száráig, a felkavarodott iszapszagot pedig hamar elnyelte a part menti füzesek friss aromája. Borda a vízben is lépésről lépésre követte a lányt, széles hátával oly természetesen fogva fel a gyenge áramlást, mintha csak egy vaskos facuskó gázolna a mederben.
A gázló közepén álló zátonynál Mirella egy röpke pillanatra megtorpant, és pajkos mosollyal nézett vissza a távoli vámház felé. A hajdúk jóleső zsivaja, a fazék mélyéről felcsapó gőz és a kanalag csörrenése tisztán elhallatszott a víz hátán. Az őrök mit sem sejtettek arról, hogy a szegénytelepi zsellérasszony apró tüzelőjéért cserébe adott hírei épp ebben a szent pillanatban fosztják meg őket a büszkén remélt vámgarasoktól.
Amint a túlsó part védelmet nyújtó rekettyésébe értek, Borda azonnal a fűzfák sűrűjébe húzódott, s furfangos éberséggel pásztázta a magasban futó szekérutat. Mirella elégedetten rázta le a vízcseppeket a szoknyája szegélyéről. A vizes kavicsok ropogása elhalt, a vámház füstje pedig már csak egy halvány, ártalmatlan csíkként lebegett a ködös horizonton.
– Megint egy garas nélkül hagytuk a tekintetes adószedő urakat – súgta Mirella, miközben vidáman igazította meg a vállán a nehéz tarisznyát. Borda csak egy kurta, sokatmondó hümmögéssel felelt, s már mutatta is a rejtett csapást, amely biztonságos távolba vezetett a meder nyirkos árnyékától.