A hátsó gázló árnyékában

A nyirkos sikátorok falai között a sűrű köd még tartotta magát, tökéletes takarást nyújtva a csöndes haladáshoz. Mirella megállott egy roskadozó kerítés mögötti szögletben, s elégedetten hátrapillantott. Borda némán simult mellé a saras úton, szemeivel a telep szélét pásztázva, ahol a gázló felé vezető lapály terült el.
– A jóasszony hírei aranyat érnek – suttogta a lány csillogó szemmel. – Ha a hajdúk valóban a gőzölgő fazék felett kókadoznak, éppen elég időnk lesz, hogy átvágjunk az alsó kanyarulatnál.
A szegénytelep roskatag kalyibáit elhagyva a talaj ingoványossá, cuppogóssá vált. A fűzfák lehajló, nyirkos ágai mögül már tisztán hallatszott a folyó lomha, sekély zúgása. Mirella könnyű léptekkel kerülgette a pocsolyákat, vigyázva, hogy egyetlen gally se reccsenjen meg a csizmája alatt. Borda léptei még ennél is halkabbak voltak; a szikár alak árnyékként követte a lányt a harmatos avaron.
A partközelbe érve feltárult előttük a hátsó gázló. A sekély víz felett még alacsonyan szálló pára lebegett, s a távolabbi vámház felől meleg étel illatát hordta feléjük a kora reggeli szél. A hajdúknak nyoma sem volt a parton, láthatóan túlságosan elfoglalta őket a reggeli lakoma.
Mirella elégedetten mosolyodott el. Egyetlen intéssel jelezte kísérőjének, hogy eljött a cselekvés ideje: mielőtt a déli váltás felbolydítaná a dűlőt, észrevétlenül kellett áttérniük a túlparti sűrűbe.