Léptek a szakadék felett

A borostyánfényű folyosó hűvös levegőt árasztott, ahogy a kis csapat beljebb lépett a kőbe faragott jelek nyomán. A lábuk alatt a szikla ritmikusan remegett, mintha a hegy mélyén valami óriási szív dobolna sűrű, parancsoló ütemben.
– Nem mintha bánnám a világítást – suttogta Bandi, miközben szorosan Borda mögé húzódott –, de ez a derengés gyanús.
– Csak menj! – mordult rá Borda feszülten, bár a szeme sarkából ő is riadtan leste a falak rejtett zugait.
A vájatok izzása hirtelen kiszélesedett, s a szűk alagút egy tátongó csarnokba torkollott. A mélyben sötét szakadék ásított, ahonnan a hűvös huzattal együtt halk, pulzáló morajlás áradt felfelé. A túloldalra csupán egyetlen keskeny sziklahíd vezetett át, amely magányosan ívelt a fekete üresség felett.
Az idős asszony megtorpant a peremnél, s óvatosan megérintette a szikla peremét.
– Ez a híd régóta áll már – jegyezte meg fojtott hangon. – De a mélységnek szeme van.
– Vámellenőrzés legalább nincs – jegyezte meg Mirella egy könnyed félmosollyal, hogy elüsse a társaság feszültségét, bár a gyomra neki is összerándult a mélység látványától. Megkocogtatta a csizmája orrával az első kőlapot, majd elszántan átlépett a hídra. – Csak a lábatok elé nézzetek, és tartsátok a ritmust!