A jelek útja

Mirella magabiztosan lépett a sziklahídra, a csizmája tompa koppanását lenyelte a mélység pulzáló morajlása. Mögötte Bandi már az első lépéstől megfeszült, szemét a lábára szegezve, mintha attól félne, ha felnéz, elnyeli a feketeség. Borda szigorú tekintettel követte, kezét a markolatán nyugtatva, készen állva bármilyen váratlan mozdulatra. Az idős asszony nyugodt léptekkel haladt, de arca mélyedéseiben a borostyánfény árnyékokat festett, mintha a hegy titkait súgná neki a huzat.
A híd keskeny volt, és alatta a sötétség szinte élt, vonzotta a tekintetet. Mirella a pulzálás ritmusára lépett, ami most már nem csak morajlás volt, hanem egyre inkább parancsoló ütemben dobogott a szikla ereiben. Érezte, ahogy a rezgés áthatolja a talpán, a csontjain, a szívéig hatol. A lélegzetvétel nehézkesebbnek tűnt, a levegő nehézzé vált.
Ahogy lépésről lépésre haladtak, a túloldalon feltűnt a kapuív, amelyből erősebben áradt a borostyánfény, hívogatóan, mégis titokzatosan. Végre, az utolsó lépés! A társaság megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy lábuk ismét szilárd talajt ért a túloldalon. Mirella elmosolyodott.
A kapuív mögött egy tágasabb, de még mindig sziklaölelte tér nyílt meg, a falakon régmúlt korok jelei bujkáltak a fényben. Egy kőtál állt a bejáratnál, talán egy régi rituálé emléke. Mirella óvatosan megközelítette, ujjait végighúzta a durva kőfelületen, majd egy alig észrevehető mélyedésnél meglökte. Egy halk kattanással a tál elfordult, feltárva mögötte a falba vájt, eddig láthatatlan alagutat, melynek belső felületén furcsa, kőbe vésett jelek rajzolódtak ki. A hegy lüktetése ekkor már szinte ordított, beburkolta a teret, elnyelt minden más hangot.