A Kőbe Vésett Út

A hegy lüktetése ekkor már szinte ordított, beburkolta a teret, elnyelt minden más hangot. A feltárult alagút szája sötétebbnek tűnt, mint azt a kapuív borostyánfénye sejtetni engedte volna, mintha maga a járat nyelte volna el a fénysugarakat. A kőbe vésett jelek, amelyek a falakon kígyóztak, inkább tűntek fenyegető figyelmeztetéseknek, mintsem hívogató iránytűnek.
Bandi egy éles, fojtott hangot hallatott, hátrahúzódott, a szemei tágra nyíltak, ahogy a pulzáló sötétségbe bámult. Borda szorosan Mirella mögé húzódott, de tekintete villámgyorsan pásztázta az alagút száját, keze ösztönösen a kardja markolatára tévedt. Az idős asszony csupán halk sóhajjal nyugtázta a látványt, de sápadt arca és remegő ajkai elárulták belső félelmét.
Mirella, dacolva a hegy dobogásával és saját szíve gyorsulásával, egy lépést tett az alagút felé. Bár a félelem hideg keze őt is megmarkolta, tudta, hogy nincs más út. A jelek, akármilyen baljóslatúak is, utat mutattak. Ujjait végigfuttatta az egyik faragott szimbólumon; érezte a kő hűvös tapintását, ami mintha visszhangozta volna a hegy ütemét. A jelek nem egyértelműek voltak, inkább egy ősi nyelv töredékei, de egy irányba mutattak: mélyebbre.
— Ideje mennünk – mondta, hangja szilárdabb volt, mint amilyennek érezte. – Ezek a jelek… valamit mondanak.
Ahogy Mirella befelé indult, a borostyánfény gyorsan elhalványult mögöttük, és az alagút nyirkos, földszagú sötétsége ölelte körül őket. A pulzáló morajlás itt még erősebbnek tűnt, de most már valami más is vegyült bele: egy halk, távoli, szinte éteri suttogás, mintha maga a kőfal mesélne el feledett titkokat. Mirella és Borda – majd mögöttük a többiek is – egyre mélyebbre hatoltak a hegybe, a suttogás felé, amely magával ragadta minden lélegzetvételüket, és a jelek útja egyre elágazóbbá vált a mélyben.