A faragott ösvény

Mirella finom ujjai végigsiklottak a sziklába vájt, mély vájatokon. A kőtál peremén különös, félköríves minták sorakoztak, mintha régen elfeledett mesterek keze nyomát őriznék. Egyetlen határozott mozdulattal elmozdította a csésze közepén lévő sima kőgolyót, mire a vájatokban felizzott a sűrű borostyánfény. Halk, fémes kattanás visszhangzott a csarnokban, s a hatalmas kőkapu picit megremegett, majd lassú méltósággal felgördült.
– Hát ez nem volt egy nehéz ördöglakat – fűzte hozzá Mirella halk mosollyal, miközben elégedetten porolta le a tenyerét. – A kapzsi vámszedők zárjaihoz képest ez kifejezetten barátságos fogadtatás.
Borda óvatosan előrelépett, felvont szemöldökkel kémlelve az újonnan feltáruló alagutat. A megnyílt járat padlóján szorosan egymás mellett kőbe faragott lábnyomok és különös szimbólumok sorakoztak. Nem természetes kőkopás volt ez, hanem szándékos jelölés, amely a hegy sötét gyomra felé mutatott.
– Nézzétek, mint a tyúklépések a friss hóban – jegyezte meg Bandi, s bátran a kapu küszöbéhez sündörgött.
Az idős asszony közelebb hajolva megszemlélte a véseteket.
– Ez a régi bányászok útmutatója lehet. Akkoriban még tudták, hová szabad lépni.
– Bárki hagyta is itt ezeket a jeleket, világos irányt szabott – mondta Mirella, és intett a társaságnak. – Induljunk, mielőtt a hegy meggondolja magát!