Kőbe faragott nyomok

A keskeny sziklaív alatt feketéllő mélység mintha magába akarta volna szippantani a levegőt is, de a szilárd kőlapok biztonságosan tartották lépteiket. Mirella nem nézett lefelé; tekintetét a túloldali óriási kapuív aranyló díszeire szegezte. Bandi parányi, nyirkos tenyere szorosan lapult az övében, a kisfiú szaporán szedte a lábát, nehogy lemaradjon.
A híd közepén járhattak, mikor Borda is rászánta magát az átkelésre. Léptei nyomán halk kőpor pergett a sötét semmibe, s az idős asszony szorosan a nyomában, a férfi széles hátát figyelve botorkált előre. A túlparti sziklakapu előtt egy kis platform terült el, ahová Mirella elsőként lépett fel.
– Látod, nem is volt olyan vészes – fordult vissza szelíd, megnyugtató mosollyal.
Bandi megkönnyebbülten sóhajtott fel, s amint az idős asszony is átért, rögtön hozzásimult. Borda még mindig feszülten méregette a szakadékot, de a riadalom lassan elült a tekintetében.
A kapuív melletti sziklafalba egy kőbe faragott mélyedést vágtak, amelynek finom járatai fénylő erekként futottak szét a kapu szárnyain. A hegy gyomrából áradó borostyánfény itt volt a legsűrűbb, s a halk lüktetés most már szinte simogatta a kőlapokat. Mirella közelebb lépett a faragványhoz, megérezve a rejtett szerkezet jelenlétét.