A sziklahíd felett

A meleg, borostyánsárga fény lágyan terült el a simára csiszolt sziklafalakon, elűzve a fojtogató köd nagyját. Borda haladt legelöl, minden izma feszült a figyeléstől, széles vállával óvatosan takarva a mögötte lépkedőket. Bandi még mindig az idős asszony ruhájának szélébe kapaszkodott, de riadt tekintetében a rettegést lassan felváltotta a gyermeki ámulat.
– Ne maradj le, fiam, a hegy gyomra nem vár meg – suttogta az idős asszony szaggatottan, miközben gyanakvó pillantást vetett az aranyszínűen derengő falakra.
A folyosó egyenletesen lejtett a mélybe, s a sziklák közül áradó ütemes lüktetés most már nem ijesztő morajlásként, hanem mély, megnyugtató ritmusként rezegtetett meg minden kőlapot. Mirella halk léptekkel követte Bordát. Egy hirtelen kanyar után az ösvény egy természetes sziklahídba torkollott, amely egy hatalmas, mélybe nyúló szakadék felett ívelt át. A túloldalon óriási, kőbe faragott kapuív derengése hívogatta őket.
Borda megtorpant a híd peremén, s megrázta a fejét.
– Szűk. És mély – mordult fel halkan, lepillantva az alant tátongó sötétségbe.
– De az egyetlen út előre – jegyezte meg Mirella halk, magabiztos mosollyal, bár ujjai feszülten szorították meg a köpenye szélét. Szelíden kézen fogta Bandit, s elindult a keskeny sziklaíven.