A borostyánfényű átjáró

Mirella óvatosan közelebb lépett a kőből faragott peremhez, s pimasz mosolya mögött éber kíváncsiság bujkált. A tál szélét finom, kopott vésetek díszítették, amelyek a kékes fénnyel összhangban ütemesen derengtek. Borda feszült figyelemmel lépett a lány mellé, fél szemét a kapuzat sötétjén tartva, míg Bandi szaggatott lélegzettel húzódott az idős asszony védelmébe.
– No, lássuk, mit rejteget ez a kőbe vájt csoda – suttogta Mirella, és ujjbegyével megérintette a tál nyirkos, csiszolt szélét.
A kontaktus pillanatában a kékes áradat pulzálása egy pillanatra megtorpant, s a tál fenekén egy apró, rézből kovácsolott szerkezet villant meg. Egy rejtett kőrekesz volt az, amely a hegy belső zárszerkezetét fedte. Mirella nem teketázott: finom, határozott mozdulattal elfordította a megfakult rézkarikát.
A sziklafal mélyén fojtott, fémes kattanás visszhangzott, s a félköríves kapu mögötti sötétségben hirtelen meleg, borostyánszínű fény gyúlt. A feszült csendet Bandi megkönnyebbült sóhaja törte meg.
– Úgy tűnik, a hegy nem rabul ejteni akar, hanem utat mutat – jegyezte meg Mirella könnyedén, majd intett Bordának, hogy lépjen az élre. A társaság habozás nélkül követte őt a borostyánfényben fürdő új ösvényre.