A kőtál titka

A kopott lépcsőfokok meglepően stabilak voltak a talpuk alatt, mintha a hegy maga tartotta volna meg a vándorok lépteit. Mirella óvatosan, mégis könnyed eleganciával ereszkedett lefelé, fél kézzel a nyirkos falnak támaszkodva, míg Borda feszült figyelemmel követte minden mozdulatát. Bandi kissé még reszkető térdekkel lépkedett utánuk, az idős asszony viszont meghökkentő nyugalommal szedte a lábait, mintha csak a saját konyhájába tartana.
Amikor elérték a csarnok simára csiszolt aljzatát, a kékes derengés körbeölelte őket. A falakból áradó fényben a lámpás sárgás lángja szinte teljesen elhalványult. A tér közepe felé haladva a pulzálás már nem csupán a fülekben visszhangzott, hanem a talpukon keresztül átjárta az egész testüket, mint valami mély, barátságos morajlás.
– Úgy tűnik, a hegynek jobb a ritmusérzéke, mint a vásári muzsikusoknak – jegyezte meg Mirella halk kuncogással, könnyedén eloszlatva a levegőben terengő feszültséget.
A csarnok közepén egy alacsony, kőből faragott kútgyűrűre hasonlító építmény magasodott, amelyből a sűrű, kék derengés mint tiszta forrásvíz bugyogott ki. Bandi megbabonázva lépett közelebb, de Mirella egy pimasz mosollyal nyúlt a válla felé.
– Lassan a testtel, komám! Nem tudjuk, hogy ez gyógyír-e vagy méreg. Előbb nézzük meg, merre visz az út tovább.
A kút mögött ugyanis egy díszes, félköríves kapuzat ásítozott a sötétségbe, ahonnan friss, hűvös levegő áramlott feléjük.