A derengő csarnok

Mirella egy határozott intéssel adta ki a parancsot, s Bandi bár halkan nyögve, de engedelmesen csatlakozott hozzájuk. A szekeret és a lovakat kénytelenek voltak a szűk átjáró előtt hagyni, ám Borda egy utolsó, morajló morgással figyelmeztette a sötétséget, hogy a ponyva alatti értékekhez senki se merjen nyúlni.
A lámpás sárgás fénye imbolyogva világította meg a sziklába vájt, meredek emelkedőt. Mirella haladt elöl magabiztosan, bár minden idegszálával a kövek alól lüktető ritmusra figyelt. A szag itt fent már tisztább volt, a nyirkos kő és a régi, fémes por keverékére emlékeztetett. Az idős asszony meglepő szívóssággal szedte a lábait szorosan a nyomukban, míg Bandi óvatosan kapaszkodott a sziklafal kiugróiba.
Néhány tucat lépés után a szűk ösvény váratlanul kiszélesedett. Egy természetes sziklaerkélyre értek, amely közvetlenül a feltorlaszolt kapu túloldala fölé magasodott. Odaát egy hatalmas, kupolás csarnok terült el, melynek falain halvány, kékesen derengő erek futottak végig, mintha magának a hegynek a vérkeringését látnák.
– Na látjátok, mégiscsak van bejárat, csak egy kicsit tornázni kell hozzá – kuncogott Mirella halk mozdulattal, s a mélybe irányította a lámpás fényt. Egy kopott kőlépcső vezetett le a csarnok padlójára, ahonnan a szívverésszerű pulzálás most már tisztán és hívogatóan áradt feléjük.